Gastrogaléria

Ételképek a múltból

A jóképű ételtől jön csak meg igazán az étvágy! Tudták ezt az ókori népek is. Már a hellenizmus korában szem- és nyelvkápráztató kompozíciók kerültek a tálakra. Noha vizuális emlék róluk vajmi kevés maradt, a történetírók leírásai alapján mégis színes képet alkothatunk az ókori lakomák híres fogásairól és készítőikről. Euphrónnak köszönhetően tudjuk, milyen tökéletesen sütötte a tengeri halat a rhodoszi Aegisz, a Khiosz szigetén lakó Néreusz utánozhatatlan fűszeres angolnaleveséről dicshimnuszokat olvashattunk, és ismerjük Nikomédész főszakácsának történetét, aki Bithünia királyának hal alakúra vágott, fűszeres sült répát kínált úgy, hogy az asztaltársaság észre sem vette, nem tengeri ételt eszik. Noha még írott munkája sem maradt utána, tudunk a szürakuszai Akhesztratoszról, aki az akkor ismert világot bejárva összegyűjtött minden híres receptet. És persze ott van Petronius Satiriconja, amiben magyarul is kimerítően olvashatunk Trimalchio látványos lakomájáról.

Ételképeink viszont ebből a korból nincsenek. Azaz valamifélék mégis csak vannak. Egyrészt gyakran díszítették a paloták falait olyan csendéletek, amik az étkezések alapanyagai mutatták be. Az idősebb Plinius Naturalis Historiajából tudjuk, a görög festők egymással versengve alkottak képeket, amin a természeti tárgyakat a lehető legélethűbben igyekeztek ábrázolni. Úgy érezték akkoriban ez művészetük fokmérője. Közülük is kiemelkedik Zeuxisz, aki olyan remekül képezte le a valóságot egy szőlőfürt falra festésekor, hogy az ókori monda szerint még a madarakat is megtévesztette: csipegetni próbálták a szemeket. A Kr. előtti III-II. században jelent meg az aszaratosz oikosz (felsöpretlen padló) műfaja leginkább a Pergemonban élt Szószosz munkái nyomán. Ő padlómozaikokon ábrázolta a dúsan terített asztalokról lehulló ételmaradékokat. Volt ennek valamiféle szakrális üzenete (ahogy évezredekig az étkezéseknek), mégis leginkább a ház gazdájának vagyoni helyzetét fejezte ki azzal, hogy drága gyümölcsök, hús részek és tengeri állatok alkatrészeit formázta meg a színes kövecskékből a felkért művész. Ugyancsak a házigazda jómódúságát volt hivatott jelezni a xénia festészet, ahol már komolyabb gasztronómiai kompozíciók is létrejöhettek. Ezeken a faliképeken a vendégeknek adott ajándékokat (gyümölcskosarak, ételek gazdag ezüstneműkön, edénykészletek) örökítették meg így bemutatva a házigazda vendégszeretetét vagy kifinomult ízlését. Mindebből sajnos alig maradt meg mára valami.

Néhány az ételfestészet szempontjából csendesebb évszázad után a kései középkor Európájának két részén is látványos fellendülésnek indult az élelmiszerek ábrázolása. Egyrészt a cinquecento végének Rómájában, és pár évtized múlva további olasz városokban, másrészt a 16. században komoly gazdasági hatalommal és egyre növekvőszámú polgársággal bíró flamand területeken. Az alapanyagokban dúskáló piaci és konyhai képek mellett (ókori hatásokról tanúskodva) megjelentek az asztali gyümölcskompozíciók, ahol az elsőre befogadható - a buja formáknak köszönhetően erotikus - látvány mögött, mindig valami fennkölt vallásos üzenetet is hordozott a kép. Jó példa erre Caravaggio két gyümölcskosara (Pinacoteca Ambrosiana-ban található festmény és az emmauszi lakomát ábrázoló kép részlete): az elsőre gyönyörű gyümölcsök néhol férgesek, barnulásnak indultak, ami a földi élet múlandóságát jelképezi, az alma az eredendő bűn, a szőlő az Oltáriszentség szimbólumaként jelenik meg, míg a gránátalma az újjászületés jelképe. A Caravaggiot követő Pensionante del Saraceni (a szaracénok szállóvendégeként) emlegetett festőművész Gyümölcscsendélet borospalackkal című munkáján a magukat lágy fényben, kihívó színekkel és hasadékokkal kellető gyümölcsök néhol már rothadásnak indultak és az asztalra kerülő két rovar is a földi lét hiábavalóságát jelképezi.

Ilyen erős jelképi rendszerrel bírnak a 17. században új műfajként megjelenő és kimondottan terített asztalt ábrázoló németalföldi csendéletek is. Floris van Dyck festményén például (a haarlemi Frans Hals Museumban őrzött csendélet) Jézusra utal az első látásra csupán a protestánsok nagyböjti ételeként megjelenő sajt, szenvedéseire a felé szegeződő kés vagy a keresztfát idéző dióhéjak. A szőlő, a bor és a kenyér pedig könnyen értelmezhető módon az Oltáriszentség szimbólumai. A korszak további festőiénél megjelenik még a hal mint Krisztus, a homár mint a feltámadás és egyre több helyen a bogarak mint a Gonosz megtestesítői. A mai szemmel nehezebben megfejthető jelképek mellett olyan egyszerű utalások is fellelhetők a kor művészeinél, mint az asztalon felejtett zsebóra (elmúlás) vagy a citrommal és borssal tálalt osztriga (bujaság). Az évtizedek során egyre nagyobb pompával megfestett képeken sorra tűnnek fel a megrendelők anyagi helyzetét tükrözni hivatott luxuscikkek is: a drága étkészletek, a különleges tengeri alapanyagok, félig hámozott trópusi gyümölcsök.

A barokkban olyannyira kedvelt terített asztal motívum az elkövetkező korszakokban ugyan divatjamúlttá vált, de a 19. és 20. század újult figyelemmel fordult felé. A korszak legtöbb festőjének a jelképes tartalom mellett inkább a látvány illetve annak egyéni, illuzionisztikus kellékek nélküli leképezése ragadta meg a fantáziáját. A tárgyak valós képétől egyre elvontabb megfogalmazásoknak köszönhetően aztán a konyhai és asztali tárgyak, az élelmiszerek mégis csak új szimbólumokká váltak. A különféle “izmusok” csendéleteinek újra és újra felbukkanó szereplői a gyümölcsök, a húsok, a kések és tálak vagy az egészen egyszerű tojás. A világháborúkat követően a pop art is szívesen nyúl vissza a terített asztal témájához, leginkább a tömegtermelésben megjelenő élelmiszerek szerepeltetésével. A téma végtelen megközelítési módjai közül végül emeljük ki önkényesen Danieli Spoerri 1959-ben keltezett alkotását, a Kép-csapdát (Mathias Fels Galéria). A mindennapok korábban élettel teli tárgyai között ételmaradékok is helyet kapnak (akárcsak az ókori görögöknél) az élet megélt, szép pillanataira emlékeztetve a szemlélődőt.